Isaura unokái

Tudom én, hogy nálunk is volt jobbágyság, különböző elnyomások meg most aktuálisan is vannak nagy társadalmi különbségek, de azt hiszem, Brazíliában a rabszolgaságnak máig érezhető nyomai vannak.
Vannak ezek a félpontos helyzetek, amikor csak enyhén vagyok zavarban és/vagy érzem magam kényelmetlenül a hierarchikus különbségek, a másik fél kiszolgáltatottsága miatt (persze lehet, hogy csak az érzékenységem túlzott), meg vannak a konkrét durvulások, ami már egész pontot ér.
Az egyik félpontos helyszín a ruhabolt. Nekem alapjáraton is van egy gyengülő, mára már megdolgozott eladófóbiám, aminek nem tesz jót a trópusi klíma. Itt legalább kétszer annyi eladó áll rendelkezésre, mint amennyire szükség van, nem lehet elkerülni a kontaktust, mindenképpen odajön valaki, hogy már van-e saját eladóm, nincs, akkor ha bármire szükségem van, hívjam őt, és mondja a saját nevét . Mindenképpen odajön, még egy nevet is meg kéne jegyeznem, persze elfelejtem, zavarba jövök, elmenekülök. Másik félpontos az utcaőrzés. Vannak emberek, akik egy nagyobb kereszteződésben állnak egész nap, van kis házuk (vagy nincs), a környéken lakók dobják össze a fizetésüket, cserébe ők vigyázzák a biztonságot, útbaigazítanak, segítenek parkolni, füttyjeleket adnak le, ha jön valaki.
Ami már a félpontoson felül van: az élelmiszerboltokban a bezacskózó emberek. A kasszánál állnak, különválogatják kategóriák szerint a vásároltakat, zacskóznak, a vásárló kezébe adják a zacskókat vagy segítenek bepakolni a kocsiba. Két vásárló közt ugrásra készen állnak a közelben. Nem nagyon beszélnek.
A takarítónő/bejárónő/házvezetőnő foglalkoztatása itt mindennapi, mindenkinek van háztartási alkalmazottja, azt hiszem a középosztálybeli státuszszimbólumokhoz tartozik ez is. Az első családnál a bébiszitter volt a mindenes, ott is lakott a családdal. A lány egyébként harminc pár éves, főiskolát végzett, fehér. Először akkor jöttem zavarba, mikor étkezés után  el akartam mosogatni, és mondták, hogy hagyjam nyugodtan. Aztán leültünk beszélgetni a háziakkal és a mosogatnivaló eltűnt. Néha az anyuka is mosogatott, a logikát az együttélés 5 hete alatt nem tudtam megfejteni, meg az ellentmondástól sem sikerült megszabadulni, hogy ha nem mosogatok el, akkor dolgoztatok valakit, ha elmosogatok, akkor elveszem/nem tartom kielégítőnek a munkáját. A házban egyébként kétféle lift volt, megnevezései: social, servico. Kicsit ez is gyanús volt, bár a háziak úgy magyarázták, hogy a socialt használja mindenki alapjáraton, a servicoba meg ha mondjuk szállítani kell valamit, és persze lehet véletlen is, hogy mikor először mentünk valahova nagycsaládosan, a bébiszitter a servico típusút hívta (egyébként vegyesen használtuk mindkettőt). A ház az elmúlt 5 évben épült valamikor, tehát már jóval a rabszolga felszabadítás után (egész Brazíliára vonatkozóan 1888-ban hoztak törvényt, Porto Alegrében már 1884-ban megtörtént).
A minap voltam a fogadócsaláddal egy tévéstúdióban (kicsi, regionális tévé, stúdión, irodán és várószobán kívül nincs is más ott), a műsor műfaja talk show, a család a cíber bullying témában újságíró szakértőként volt meghívva. A setting brazilos, van egy mentalista, egy újságalapító fiatal újságíró, egy angoltanár, aki tanít a műsorban (meg reklámozza a nyelviskoláját), egy pezsgő- borszakértő, egy sámán és a Család, mint újságíró-szakértő. Mindenki fizet a részvételért (a családot kivéve, illetve ő nem pénzzel, hanem kapcsolati tőkével honorál), nyilvánvalóan a reklám, a képernyőn való megjelenés a fő cél. Ami a rabszolgasághoz köti az egészet, az a műsorvezető asszisztense, illetve az ő szerepe. Ő a mindenes, aki a kellékeket hordja, be- és kirohan készségesen, rabszolgává akkor válik, amikor a műsorvezető, mint jó gazda az ugráltatás mellett folyamatosan hecceli, szidja, erőszakos vele, ő pedig maximum sír (vagyis sírást imitál), vagy elfut a képernyőről.
Az egyértelmű rabszolgák a szemétgyűjtők, catadorok. Egész nap az utcán vannak, bemásznak a konténerekbe, az ott találtakat felpakolják a lovaskocsira vagy a saját erővel húzott kiskocsira, a végén meg borzalmasan kevés pénzért eladják a szétválogatott cuccot egy szemét dílernek, aki továbbadja, gondolom már jobb pénzért, hogy aztán a nagykereskedő jóljárjon, állítólag nagy pénz van a szemétben, Brazília nagy újrahasznosító. Kicsit elgondolkoztam, hogy otthon a guberálás nem ugyanezen ok miatt lett-e betiltva...

Régebben beszélgettem egy nővel itt, aki a rabszolga felszabadítás kapcsán javasolta, hogy nézzem meg az Isaurát, film is, sorozat is, szépen bemutatja ezt az egész helyzetet.Felvilágosítottam, hogy az Isaura gyakorlatilag majdnem annyira magyar kultúrkincs, mint amennyire brazil, lévén az első rendes sorozat/szappanopera, ami otthon ment. A kiszabadítási expedíció szervezést csak magamban tettem hozzá.

epilógus

A bozótvágó késes finálé után idővel megnyugodtak a kedélyek, a hangulathullámok elcsendesedtek, az élet a békés megszokás medrébe terelődött. Persze azért feszített tükrű hegyi tóvá nem alakultak a mindennapok a családokkal, kisebb fordulatok még akadtak, csak hogy eszembe se jusson unatkozni. Az egyik a pasi (első család férfitagja) kirohanása volt, amit emailben intézett, miután szakítottak az ex-anyukával. A kirohanás nekem szólt, három bekezdésben taglalta a felelősségemet a kapcsolatuk tönkretételében, szemrehányva, hogy nem költöztem el előbb, illetve, hogy nem töltöttem kevesebb időt a lakásban. Meg egyébként is hálátlan és kegyetlen vagyok, ha még nem tudnék róla. Utólag persze humoros figyelni, ahogy egy 48 éves férfi hirtelen óvodássá változik, de az adott pillanatban nem nagyon tudtam, hogy mi jövet még ki ebből a helyzetből meg a dühéből felém, ijesztőbb volt a dolog, mint mulatságos. Megkérdeztem pár embert a lehetséges kimenetelekről, többek közt az ex-anyukát is, aki nagyon sajnálta, hogy belevonódtam ebbe az egészbe, átérezte a félelmemet, a helyzet abszurditását, felajánlotta a pszichológusa segítségét, majd még aznap újra összejött a pasival. Ez legalább annyira szíven ütött, mint az email, de már túl vagyok rajta. A másik kanyar a mostani család exnőjével volt. Elutaztam pár napra, visszatérve a család elmesélte, hogy együtt töltötték a hétvégét a nővel, de nem akar tőle semmit (megy a seveled-senélküled forgatókönyv), kicsit beszélgettünk erről, majd kimentem a konyhába, ahonnan a ruhaszárító részleg nyílik. Mikor megláttam, hogy két fehérneműm közé diszkrét jelzésként fel van akasztva a nő bugyija, mint rúzsnyom a tükrön, karcolás a fatörzsön, hogy "itt jártam", nagyon sokat nevettem. Már a feltételezésen, hogy erre szükség van. Azóta már összebarátkoztunk, függetlenül a családdal való szappanoperától, úgy tűnik az ő történetükben sikerült visszaadni a szerepemet.
Egyébként itt minden csodálatos, aggodalomra semmi ok, én jól vagyok, a családokkal kapcsolatos események pedig rég a múlt ködébe vesztek azóta.

negyedik rész

Az új család egy egyedülálló pasi és a macskája, Díva. Egészen más környezet másik negyed, más élet. A folyóhoz közel, a régi áruraktáraktól nem messze van a ház, nincsenek aranyhalak, nincs kis tó, nincs udvar, vannak viszont a környéken favellák, kokaindílerek, kurvák (nem a sarkon, de nem messze). Az új családom negyvenpár éves, egyedülálló, gyerektelen, újságíró-zenész. Viszonylag sok figyelmet igényel, szeret beszél(get)ni, mely nagyrészt az általa előadott lazán kapcsolódó monológok végtelen láncolatát jelenti. A macska cirmos, fiatal, inkább goromba kutyaként viselkedik. Mikor felvázoltam a munkahelyemen a szituációt, mindenki kicsit csodálkozott, volt aki féltett, mondván: nem biztonságos helyzet ez. Én is kicsit bizonytalan voltam, a brazil kapcsolati viszonyokat elnézve minden elképzelhető, az első hét óvatosan telt, beszélgetve férfiak és nők közt lehetséges barátságról, kapcsolatokról, minden másról is, próbálva a sorok közt lejelezni a határaimat. Ő mesélt közben egy nőről, aki az utolsó kapcsolata volt, szétrombolta az életét, megcsalta minden barátjával, megszégyenítette a munkahelyén és más nyilvános terekben, most éppen perli (mármint a családom a nőt), kezdeményezett távolságtartást is, ha a nő hívja, nem veszi fel a telefont, vagy a huszadik hívásnál kiabálás van.
Az első ottlakott hét végén (aminek során egyszer sem sikerült reggel megtalálni a munkába vezető busz megállóját nem volt ágyam, az ablak egy része kitörve, csak nejlonnal befoltozva, kint meg még hideg), vasárnap volt az ex-család gyerekének szülinapja, habnak a tortán. Nekem kicsit fura hangulatban telt, de a pasi odajött köszönni a család többi része nyilván a nyakamba borult, végülis eltelt a délután, ha nem is felkavarodásmentesen. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy mikor hazaértem, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy a kapuban elkezdett velem beszélgetni egy nő, aki már a lakásban van, mikor én rájövök, hogy csak az ex barátnő lehet, a macskát a nevén szólítja, a macska meg nem karmolja arcon, tehát sok időt töltöttek együtt. A család nincs otthon, leülünk a konyhában, javaslok egy cigaretta elszívást a stressz csökkentésére, ő elfogadja (miután csekkolta, hogy a kisszobában vannak a cuccaim és van egy ágy is, ergo nem alszom az exével, ez már biztos bizalomkeltő volt). Beszélgetünk, elmondja, hogy mennyire ment tönkre az élete, pszichiátriára került, gyógyszeres kezelés, illusztrálandó elővesz egy cipősdoboznyi (!) gyógyszert, hogy ezeket szedi. Közben felteszek egy teát is, mire szedi pontosan a melyiket, próbálom fenntartani a beszélgetést, depresszió, szorongás, agresszió, sorolja ő, tovább is, én hallgatom (pszichoterapeuta szülővel nem teljesen idegenek az ilyen típusú beszélgetések), csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy a forró víz és a nőben meglévő feszültség találkozása mit csinálhatna velem. Közben a család hazajött, így én abbahagyhattam a rögtönzött lelkitámasznyújtást, visszavonultam a szobámba. Ők kiabáltak, sírtak, kimentek a lakásból, aztán a család visszajött, teljesen kiborulva. Kicsit beszéltünk a helyzetről, én sokszor bocsánatot kértem, hogy hagytam megszállni a lakást, ő jelezte, hogy aggódik a biztonságomért, eltűnt a szobájában, majd visszatért egy 50 centi hosszú pengéjű alabárddal, hogy ez az ágya alatt van, elég éles, tudjak róla, ha esetleg szükség lenne rá. Ezen a ponton nagyon elkezdtem nevetni, jeleztem is, hogy ez egy viszonylag fura este volt eddig is, de most mégiscsak az a helyzet, hogy ő most labilis lelkiállapotban, kisírt szemekkel áll a szobám közepén egy bozótvágó késsel a kezében és az én védelmemről magyaráz, ez elég abszurd. Ezzel véget is értek a történesek arra a napra, meg a feszültségek is egy időre.

harmadik rész

A harmadik itt töltött hetem hétvégéjén megérkezés utáni képzést tartottunk három új önkéntesnek, a szállás az egyik önkéntes fogadócsaládjánál volt. Apa, anya, gyerek, nagypapa, mindenki iszonyatosan kedves, készséges, lelkes a jelenlétünktől, mindent megmutatnak, elmagyaráznak, viccelnek, főznek, igazi családi hangulat. Mikor vasárnap hazaértem, igyekeztem nem megzavarni a saját családom idilljét, tudván, hogy ugye ez fontos közös idő, mégis, mikor az anyuka odahívott magukhoz beszélgetni, majd egy kérdésemre nem tudván a választ, megkérdezte a pasit, hogy ő mit tud erről, és a pasi csak hozzá volt hajlandó beszélni, rám nézni sem, akkor egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Erős a brazil családi határ, de hogy ennyire... Ezen kicsit szomorkodtam, a szomorkodást meg elmondtam a bébiszitternek a napi sorozatnézés program szünetében. Hogy kicsit nyomasztó úgy élni, hogy valakinek a terhére vagyok. Nagyon megértette. Majd két nap múlva az anyuka leült velem beszélgetni, hogy mi van pontosan, mert a bébiszitter elmondta a mindenes senhor C.nek, hogy nem érzem magam jól, nem tudja, mit csináljon, senhor C. elmondta az anyukának, aki beszélt a bébiszitterrel, hogy pontosan mit mondtam, majd a végén sort kerített rám is. Persze ezek a kommunikációk mind a háttérben mentek, mint egy jó sorozatban. Aztán az anyuka leült a pasival, hogy megjavítsa a helyzetet, még egy mediáció a pszichológusnál, a végeredmény pedig az lett, hogy költözzek el, lehetőleg minél hamarabb. Az anyukával sírtunk, a végeredmény mégis ez lett. Ő elkezdett nekem új családot keresni.

kezdetek (sorozat második rész)

2. rész. (szappanopera folytatása)
A reptéren a fogadószervezet képviselője várt, a családdal csak órákkal később találkoztam (kirándultak, aztán még meglátogattak egy ismerőst...), akkor is csak az anyukával, a gyerek már aludt, a babysitter is, a pasi nem volt otthon, vagy nem mutatkozott, csak következő nap este láttam. Az első héten elmentek mediációra az anyuka pszichológusához, ahol a téma a maradásom/menésem volt (ugye milyen kifinomult itt a kapcsolatkezelési technika, figyeljük csak meg később a változást). A beszélgetés során kiderült, hogy 1. az anyuka nagyon szeretné, ha a saját vágyai teljesülnének, ami ebben az esetben egy külföldi (ezesetben jómagam) befogadása (már csinált ilyet, nagyon megszerette a lányt, stb.), az apuka meg nagyon szeretné megtartani azt a kevés időt, amit kettesben töltenek, ami minden második hétvége, mikor a gyerek az apjánál van, a babysitter meg a saját otthonában (házon kívül tehát). A mediáció szerdán este történt, utána az anyuka elmondta, hogy a kompromisszumos megoldás tehát ez: maradhatok, de minden második hétvégén le kéne/kell lépni, pénteken vagy szombat reggel és csak vasárnap visszaérkezni. Ja, és a következő hétvége pont egy második hétvégének számít, persze ha nem tudom megoldani, úgyis jó, persze érthető volt, hogy nem annyira jó (a brazilok nagyon udvariasak, nem feltétlenül mondják, hogy menj el, mégha ezt is szeretnék, de itt elég egyértelmű volt). Nagyon rugalmas vagyok (bizonyos tesztek szerint a bizonytalanságtűrésem kiváló), meg ugye interkulturálisan képzett, de azért nem volt a legegyszerűbb feladat elintézni egy idegen országban - ahol négy ott töltött nap után még nem nagyon voltak kapcsolataim - hogy valaki elszállásoljon két napra, de végül sikerült. Még jól is jöttem az adott dán önkéntes lány utolsó Brazíliában töltött hétvégéjén, segítettem elbúcsúzni a fogadócsaládjától, akikkel nem beszélt közös nyelvet. Úgy tűnt, minden rendben, leszámítva a szorongásomat, ami az első lelkesedést követte (majd akkor utazom minden második hétvégén!). Aztán beindult az igazi brazil sorozat.

saját(os) sorozat (első rész)

A brazil kultúrában, mindennapokban a szappanoperák fontos helyet foglalnak el, referenciák a különböző szereplők, élethelyzetek. Több mint két hónap kintlét után már sok mindent értek, de még mindig nehéz eldönteni, hogy a szappanoperák befolyásolják-e a brazilok életét, formálják saját képükre, vagy fordítva, a sorozatok csak leképezik az itteni helyzeteket, szerepeket, reakciókat. Mindenesetre az én kis sorozatom is alakul, storyline alább.

Kontextus: délamerikában általános, hogy az önkéntesek bérelt lakás/szoba helyett családoknál laknak a szolgálat idején. Az elhúzódó vízum mizéria miatt viszonylag kevés idő állt a fogadószervezetem rendelkezésére, hogy találjon nekem fogadó családot, de végül a szombati indulásomhoz képesti előző csütörtökön megérkezett az email, hogy megvan a család, három kép róluk (apa, anya, gyerek, 1. nagyszülőkkel, 2. vadásznak öltözve, 3. random padon) majd a facebookon el is kezdődött a kommunikáció az új brazil anyukámmal, aki borzasztó lelkesen várta a találkozást.

1. rész
Az indulás napján az utolsó búcsúkoccintásoktól még kótyagosan próbáltam magamhoz térni, miközben kinyitottam a facebookot, ahol várt a levél, melyben az anyuka hosszan sajnálkozik, hogy nem tud fogadni, mivel az apuka (nem a gyerek apja, élettárs, ezek után: a pasi) még nem volt ilyen helyzetben és nem szeretné, ha egy idegen beköltözne a lakásba. Megpróbált mindent, de nem szeretne több konfliktust, nagyon sajnálja, mégegyszer. Majd pár órával később még egy sor, hogy szóljak már valamit. Minden meglévő empátiát és interkulturális képzettséget összeszedve írtam pár sort, hogy semmi baj, van ilyen, megértem, hogy az idegenekkel így meg úgy, sajnálom én is, de majd biztos találkozunk még az életben. Ennél rosszabb már úgyse, gondolom közben, elindulok a világ másik felére és nincs helyem ott, de majd valahogy úgyis. Egyszerre nyomhattuk a küldést, az anyuka közben írt, hogy mégis sikerült meggyőzni a pasit, hogy legalább egy hétig ott lehessek, aztán meglátjuk, ő már nagyon vár. Mégiscsak van rosszabb annál, ha nincs hely: ha van hely, a biztos tudattal együtt, hogy valaki nem akarja, hogy ott legyek.

folyt.köv.

popcorn és szines bugyi a jólétért

Bevásárlásból értünk haza, hordtuk be a szatyrokat a kocsiból, mikor a fogadócsalád bosszankodni kezdett, hogy milyen babonásak itt az emberek. Értetlen nézésemre a földön lévő pár szem popcornra mutat, dehát nem is a sarkon van, én úgy tudtam, hogy oda kell tenni, mondom, sokan a lépcsőre, az ajtó elé teszik a felajánlásokat a szellemeknek, mondja. Meg hogy ez a legkedveltebb adománykaja.
A minap az önkéntes társaim ismertették a családjuktól megszerzett tudást az újévre vonatkozóan. Egyrészt annak érdekében, hogy az ember gazdag legyen, itt az éjféli menü tányérja alá pénzt kell tenni (bankjegyet). Másrészt a bugyi választás is nagy jelentőséggel bír aznap, a fehér szín békét, a sárga pénzt, a piros pedig szerelmet hoz a következő évben. Amikor próbáltam utánajárni ennek a neten, iszonyú sok bugyira vonatkozó személyes (sztár) babonát találtam (szerencsebugyi a meccsekre, három bugyi a koncertre, stb.), úgy tűnik ez egy fontos pont.

Engem egyébként nagyon megnyugtat és boldoggá is tesz, hogy egy olyan házban lakom, ahol rendesen etetik a szellemeket.